Nightmare .

Éjfekete semmiség...

Nem tudom meddig feküdtem ott, de abban biztos voltam hogy nem álmodom. Mégis megszűnt körülöttem minden.; Idő, tér és határok. A testem könnyeddé vált, mintha zuhantam volna...

Extázis...

Addig a szent pillanatig megvoltam győződve arról hogy én ott fekszem az ágyamba, amíg be nem nyúltam a párnám alá hogy ellenőrizzem az időt. Nyúltam volna ... De az első észrevételem az volt, hogy nem tudok megmozdulni. A könnyedség amit éreztem, egyszerű illúziója volt annak hogy csapdába estem. Minden erőmmel azon voltam hogy a végtagjaim mozgásra bírjam. Sikertelenül.

A második észrevételem az volt, hogy nem vagyok ott, ahol lennem kéne. A megszokott, öklöm szélességű lécek, amik a fejem felett elhúzódó emeletes ágy felső részét tartották  kissé rendezetlenül hagyott fadarabok közt kibuggyanó rozoga matrac látványát csodálhatom. És ha a tekintetem kicsit lejjebb emelem, elém tárulnak szobánk fehérre meszelt pucér falai, azokon pedig sunyin végig kígyózó szintén fehér csövek  Csak az ággyal szembelévő falat töltöttük ki színesebbnél színesebb újság kivágásokkal, poszterekkel és szélesen mosolygó sztárok képeivel. Ezektől jobbra pedig az ablak, amin a hajnali fény szivárgott be olykor, ha nem húztuk el esténként a függönyt. Olyankor árnyat vetett a szövetre a terebélyes hárs fa, ami pont takarást adott nekünk, de ilyenkor tél derekán nem sok árnyékot adott. Undorító látvány volt...

De ezek... Most mind sehol sem voltak.

Végtelen sötétség tárult égszínkék szemeim elé. Végre megmozdultam. Azzal a lendülettel ültem fel és kétségbeesett fújtatásba kezdtem. Mint akit most öntöttek le egy vödör hideg vízzel. Szemügyre vettem a körülöttem elterülő űrt... Ijesztően magányos voltam. Lepillantottam, a pólóm helyett most egy combom feléig érő hófehér szoknya volt rajtam, melynek alját csipke díszítette. Jól ismertem melyik ruha ez. 2011 decembere... Oh igen.
Kellemes és kellemetlen emlékek kavarodtak fel bennem, ebből hamar ki is zökkentet a tudat hogy nem tudom hol vagyok. És hogy kerültem oda, ami azt se tudom hogy hol van. Fél perce, mielőtt felkeltem volna, még aludtam. A fejem kapkodtam, teljesen álomszerű volt. Sötétség uralkodott, mégis, mintha én lettem volna annak a sötétségnek a középpontja, csak magamat láttam. Semmi mást.

"Becca..."

Egyszerre a sötétséget kitöltötték a hangok, ismeretlen, mégis ismerős hangok szólongattak, súgták életem szívszorító darabjainak részleteit. Meséltek. Mindent meséltek. Az összes fájdalmamat egyetlen mondatba bele tudták foglalni, a mondatok pedig vízhangként távolodtak tőlem, majd mintha elvágták volna őket, a hang hullám beleütközött valamibe. Egy fal.
Mintha egy hatalmas szobát töltöttek meg volna az összes félelmemmel. Összehúztam magam, torkomból bátortalan sikoly fakadt. Álmodok. Ez nem történhet meg, ez mind nem történhet meg. Mintha az a szoba, mindent tudott volna. Mindent. Éreztem megint azt a folytatólag érzést, mintha a mellkasomba markoltak volna a szavak és megpróbálnák kihúzni a szívem helyéről. Elszakítani tőlem... Odakaptam, és éreztem ahogy gombóc kerekedik a torkomba, ahogy a hangok egyre hangosabbak lettek, úgy nőtt bennem a félelem , az összezavartság és a szomorúság. Befulladtam, de az üvöltést nem mertem abba hagyni.

"segítség, segítség..."

De nem hallott senki, arcomon éreztem ahogy a sós könnyek mint az esőcseppek futnak végig arcomon az államig, onnan pedig amint lecsöppentek elnyelte őket a sötétség. Még egyszer utoljára erőt vettem magamon, befogtam a fülem és ahogy a torkom bírta kiáltottam. De azok nem hagytak alább, és csak erősebb lett a suttogást, mindent kristálytisztán hallottam. Megadtam magam. Fejemet térdeim elé támasztva összehúzódtam és talán már nem is emlékszem, mikor sírtam annyira mint akkor. Hüppögésemre viszont távolodtak a zajok, kizártam mindent, emlékszem, azt tanították, ha valami rossz ér próbáljak meg jó dolgokra koncentrálni. Kutatni kezdtem az emlékeim közt...

2012 szilvesztere, hatalmas Baka parti, videózás, ivás, barátok, család, Pest, virrasztás.

Mikor kifogytam az emlékekből, arra lettem figyelmes, hogy nem hallok semmit. Mindent kizártam, annyira, hogy azt se vettem észre hogy mikor lett ekkora csend. Felemeltem fejemet, és szőke tincseimet eltűrve megpróbáltam újra szétnézni. De ugyanaz a visszataszító sötétség uralkodott. Egy szó szökött ki a számon, mégis csak elhalóan...

"Miért...?"

És te mit tennél... ha mindeneste ezzel álmodnál...?